6.

 

Már több mint egy órája figyeltem, hogy Rhodes szisztematikusan vizsgálja a kabint. Nagyon meglepett a viselkedése, nem értettem, hogy miért nem tudja elfogadni a helyzetet, és miért nem tud a kényszerű fogságba belenyugodni. Betelgeuse és társai pályára állították az űrhajót, aztán ott hagytak bennünket és lementek aludni.

– Honnan tudtad, hogy van vészjelző berendezésünk? – kérdezte hirtelen Rhodes.

– Nem tudtam, ők mondták.

– Mi az, hogy „ők mondták”?

– Úgy ahogy mondom. Felfogták a jelzéseket és megmentettek – válaszoltam kissé ingerülten. Láttam, hogy Rhodes nem hitt nekem.

– Azt gondolod, hogy agymosást kaptam vagy átprogramoztak? – kérdeztem.

– Dick, én nem értem az egész szituációt. Itt vannak ezek az emberek, akik a semmiből jöttek, kinyírnak egy agresszort, aztán meg visszaküldenek bennünket a Földre. Ezt igazán nem tartom természetesnek.

– Lehet, hogy teljesen igazad van, azonban a jelen pillanatban azt is látnod kell, hogy olyan gyors hajóik vannak, amelyekkel nem versenyezhetünk. Azonkívül nem is próbálnak kifaggatni bennünket. Minek ellenkezzünk tehát? Inkább vigyenek bennünket vissza, és csináljanak agymosást valamelyik politikusunkkal.

– Lehet, hogy igazad van – mondta Rhodes, és nevetett. – De nekem még mindig nagyon gyanús ez a jóakarat.

– Ez is érthető, hiszen ehhez szoktál. Én is gyanakszom, de azért néhány dolgot tisztázni kellene ahhoz, hogy ellenségnek nevezzem őket. Miért olyanon pontosan, mint mi? Ilyen méretek mellett a 3 g tartós sebességcsökkenés elviselése szinte képtelenség, és ami azt illeti, technikailag sokkal fejlettebbek nálunk, tehát nem valószínű, hogy a földre szállás számukra különösebb problémát jelenthet. Minden bizonnyal megtehetnék, hogy az egész flottájukkal leszállnak a Földre. Ehelyett csak a vezérhajó száll le, ami Betelgeuse számára azonos lehet az öngyilkossággal.

– Ebben van valami. Az a véleményed, hogy maradjunk nyugton?

– Igen, és az is, hogy ne a központi támaszponton, hanem Mildenhallban szálljunk le.

– Ezt nem tehetjük! – mondta Rhodes.

– Miért ne? Ha a te gyanúd Betelgeuse-zel szemben helytálló, akkor ebben az esetben csak a mildenhalli leszállási programot szerezné meg, nem pedig az egész Föld komplex leszállási rendszerét, amely egy esetleges invázió esetén számukra sokkal hasznosabb lenne.

– Hm. Azt hiszem ez az érv nem a legerősebb. Viszont ha valóban a mi oldalunkon vannak, akkor tényleg nagy szenzáció lenne – mondta Rhodes és kezdett megbarátkozni az ötlettel. – Igen, valamit a leszállásnál el kellene véteni.

– Azt hiszem, azt könnyen elintézhetjük – mondtam körülnézve a kabinban. – Az a te véleményed is, hogy sokkal fejlettebb az űrhajótechnikájuk, mint a miénk?

– Ahogy elnézem a működését, bizony meg kell mondanom, hogy jól előre vannak. Végtelenül sok kérdést kellene tisztázni. Például milyen üzemanyagot használnak? Hogyan tudnak ilyen hatalmas méretekkel ilyen mozgékonyak lenni? – kérdezte Rhodes, amint tekintetét körüljáratta a kabinban. – Egészen bizonyos, hogy valami nagyon komoly térerő szabályozó berendezéseik vannak.

– Nagyon egyszerű kérdések – szólt Betelgeuse, amint mögöttünk kilépett a liftből. – Üzemanyagunk az Önök által nukleáris energiának nevezett fúziós energia, de ha elég közel vagyunk egy fényes csillaghoz vagy naphoz, akkor átállhatunk napenergiára is. Manőverezési lehetőségeink azért jobbak, mert teljesen mellőzzük a manuális eljárásokat, kivéve természetesen a végszükség esetét. – Betelgeuse odament a vezérlő berendezéshez és megvilágított egy hatalmas térképet. Mi is odamentünk.

– Itt az ideje, hogy ellenőrizzem a flottánkat.

– Azt gondolja, hogy támadunk? – kérdezte Rhodes.

– Erre egyáltalán nem gondolok. Az Önök erőit visszarendelték ebből a körzetből, ami igazán bölcs intézkedés volt.

Rhodes nagyon elcsendesedett. Arcáról azonban le lehetett olvasni a legyőzöttek keserű érzését, mert az ő hajói alkalmatlanok erre a csatára. Ez az érzés egy katonánál nagyon érthető.

– Valamilyen nagyobb problémára számítanak? – kérdeztem, megtörve a csendet.

– Igen, az Önök szempontjából. Ha sikerül ezeknek védelmi rendszerünket áttörni, akkor elégetik a Földet.

– Micsoda?! Felgyújtják a Földet? – kérdeztem.

– Nemcsak a Földet, hanem egész környezetét is – válaszolta Betelgeuse keserűen.

– Azért jöttek, hogy segítségünkre legyenek? – kérdezte Rhodes.

– Figyelmeztetni a Földet, de nem megvédeni. Remélem a figyelmeztetés még időben érkezett, és tudnak a miénkhez hasonló flottát építeni, amelyen elmenekülhetnek. Ez az egyetlen lehetőség ugyanis az életben maradáshoz.

– Nevetséges – szólt Rhodes.

– Annak látszik, de mi már ismerjük.

– Tegyük fel, hogy igaza van – mondtam –, de hogyan történhet ilyesmi?

Betelgeuse fanyarul elmosolyodott. – Nos, jó pár évvel ezelőtt nagy űrcsatát vívtunk, és most, az utóbbi harminc évben, idegen űrhajó bukkant fel. Elképzelhetik, hogy mi volt a gyanú. A yelák, akikkel háborúban álltunk, azt hitték, hogy az idegen űrhajó hozzánk tartozik. El is fogták, a legénységét eltávolították, az űrhajót visszairányították a bázisra, és követték.

– Tehát azt hitték, hogy Önök a mi Földünket használják támaszpontnak – szóltam közbe, megértve, hogy Tubby Fanshawe történetéről beszél.

– Igen, szerviz állomásunknak hiszik – szakította félbe gondolatomat Betelgeuse.

– Hát persze. Minthogy az elfogott legénység olyan volt, mint Önök, a következtetés egészen nyilvánvaló.

– Pontosan. Azt hiszem, ha Önök, földi emberek másmilyenek volnának, akkor nem lennének veszélyben.

– Nekem a bolygó hollandi jut eszembe magáról – szóltam.

Betelgeuse értetlenül nézett.

– A bolygó hollandi állandóan a tengereket járta, de nem volt szabad sehol kikötnie. Ön is úgy hajózik az űrben – mondtam, de éreztem, hogy megjegyzésemmel nem sok sikert arattam.

– Nagyon szép, Dick, de ez a yela-népség hogyan gyújtja fel a mi bolygónkat? – kérdezte Rhodes.

– A Föld légkörével manipulálnak – mondta Betelgeuse.

– És ez lehetséges? – hitetlenkedett Rhodes.

– A yeláknak igen. – Közben az intercom megszólalt.

– Közeledünk a Földhöz.

– Mi a leszállási utasítás? – kérdezte Betelgeuse.

– Hát… – Rhodes egy pillanatig rám nézett – Dick és én úgy határoztunk, hogy nem visszük Önöket a földi űrközpontba, hanem saját főhadiszállásunkra megyünk.

– Ezek szerint nem fogunk sokat megtudni az Önök leszállási instrukcióiból – mondta Betelgeuse nevetve. Úgy éreztem, hogy a vér az arcomba szökik.

– Igen, de van egy másik szempont is – szólt Rhodes, és megpróbálta leplezni zavarunkat. – Önöket ki fogják hallgatni. Otthon tudunk szólni az Önök érdekében, de a nemzetközi biztonsági szervek előtt már kevésbé.

Ez az érv nekem eszembe se jutott, pedig egészen ésszerűen hangzott.

– Önöknek most nincs idejük velünk törődni, azonnal kezdjenek hozzá az űrhajók építéséhez – mondta Betelgeuse együttérző hangon.

– Én értem, de ezt a politikai vezetőinknek is meg kell magyarázniuk.

– Rendben van. És most mit tegyünk? – kérdezte Betelgeuse.

– Van térképük a Földről?

Pillanatok alatt hatalmas térkép jelent meg a falon, ugyanakkor kinyílt a liftajtó és a személyzet tagjai is a kabinba léptek.

– Az Űrközpont főhadiszállása itt van a 28° hosszúsági és a 9° szélességi foknál. Az irányító rádió hullámhossza 26,705 méter. Most azonban a 0° 30' hosszúsági és az 52° 70' szélességi fokon akarunk leszállni. Az irányító rádió hullámhossza 70,96 méter.

– Értem, tehát a leszállás előtt át kell állnunk egyik hullámhosszról a másikra – mondta Betelgeuse mosolyogva.

Rigel és a legénység az előkészületekhez fogott, és egy pár másodpercen belül az irányító rádiójelzés hangja betöltötte az egész kabint.

– Mennyi időre lesz szükségük? – kérdeztem.

– Nem sokra. Most megmutatjuk a földi embereknek, hogy mi az a műrepülés – válaszolta Rigel.

– És mit csinálnak a lassuláskor előálló nyomással? – kérdezte Rhodes és már kereste is maga körül a helyet, ahol biztonságba helyezheti magát és lefekhet.

– Óh, emiatt ne aggódjanak. A kabinban van antigravitációs szabályozó, és még 5 g lassulásnál is normálisan lehet közlekedni. Ha azonban ennél erősebb, akkor már ajánlatos a fekvőszékekben elhelyezkedni – mondta Betelgeuse büszkén.

– Nagyszerű. És az élő szervezet alkalmazkodó képessége? – kérdezte Rhodes.

– Azt itt a kabin alatt intézzük el. Ha lehetőség nyílik rá, mindent megmutatok.

– Akarja hallani az Űrközpontjukat? – kérdezte Rigel.

Rhodes bólintott. Rigel bekapcsolta a hangot és hallottuk, amint egy amerikai utasításokat adott. Azután hirtelen – Te jó isten, az űrhajó kiesett az ellenőrzésből. Helló, helló, az összes űrállomás keresse az űrhajót. Valószínűleg lezuhan, ismétlem, valószínűleg lezuhan. – Ezután az űrállomások jelzéseinek zűrzavara következett.

Betelgeuse bekapcsolta az egyik televíziós kamerát, amelyen keresztül figyelhettük a Földet és közeledésünket. Egyre nagyobb és nagyobb lett, amíg végül már látszott, hogy egyenesen Anglia délkeleti partjainál vagyunk. Láttuk a városokat, a fákat, az állatokat legelészni és aztán – semmit.

– Megérkeztünk – jelentette Betelgeuse.

– Hihetetlen leszállás – szólt Rhodes és hangjából éreztem, hogy valóban nem hiszi az egészet.

Rhodes, Betelgeuse és jómagam lementünk a liften. Végre szilárd anyaföld! Csodálatos látvány volt. Sajnos a lábam zsibbadni kezdett és dicstelenül összeroskadtam.

– Hé, mi baj, Dick? – kérdezte Rhodes.

– Az álmatlan éjszaka következménye – mondtam és hallottam a futó lépések zaját. Betelgeuse visszament a hajóba, ahonnét egy kis dobozt hozott magával.

– Azt hiszem a fordítógépre szükség lesz – mondta. A biztonsági szervek emberei lihegve értek a helyszínre. Arcukon ugyanaz az érzés tükröződött, ami a bázison valószínűleg mindenkit jellemezhetett – félelem, izgalom és kíváncsiság, amit az idegen űrhajó érkezése okozott.

– Rhodes ezredes?

– Igen, őrmester.

– Az a parancsunk, hogy helyezzük Önöket biztonságba, amíg…

– Londonban? – szólt közbe Rhodes. – Igen, uram.

– Nos, dr. Warboys nagyon fáradt. Elnézést kérek a nevében. Vigyék vissza Cambridge-be.

– Hát…

– Ez a parancs, őrmester!

– Igenis!

– Dick, menj haza és próbálj pihenni. Ha okoskodnak, majd én elhárítom őket. Nem kéjutazáson voltál…

– És te mit csinálsz? – kérdeztem.

– Azt hiszem, mi jobban hozzászoktunk az ilyesmihez – válaszolt Rhodes és Betelgeuse-ra nézett.

– És mi lesz az űrhajóval? – kérdeztem ismét.

– Jó erős őrizet alá vesszük, uram – szólt közbe a katona.

– Betelgeuse, minden…?

– Minden rendben – vágott szavamba Betelgeuse. – A legénység várni fog, amíg visszatérek. Ha nem, akkor az a parancs, hogy hagyják el a Földet, és az egész flotta hagyja el a Naprendszert.

– Helyes – nevettem. – Ez a gyanakvás nagyon helyénvaló.

Betelgeuse átnyújtott valamiféle kis kapszulákat. – Ha az egyensúlyérzése megzavarodik, vegyen be egyet. Ettől helyreáll a normális egyensúlyi érzés.

Helikopter érkezett ebben a pillanatban. Mindhárman elindultak feléje. Búcsút intettem nekik, és én is elindultam, hogy elérjem a Cambridge-i járatot. Néhány katona közeledett és éppen idejében értek hozzám, mert összecsuklottam. Mint valami krumpliszsákot cipeltek magukkal, és egy másik helikopterbe raktak.

– Köszönöm – motyogtam.

– Szívesen – mosolygott rám egy fiatal katona, beszállt a helikopterbe, és elfoglalta a vezetőülést. Magasra emelkedtünk az űrhajó fölé, és azután Cambridge irányába fordultunk.

– Hány óra? – kérdeztem.

– 19 óra 5 perc.

Megigazítottam az órámat. Nem akart elindulni. Lekapcsoltam és vadul megráztam. Semmi eredmény.

– Biztosan bedöglöttek az elemek – jegyezte meg az egyik katona. – Van tartalékom, ha óhajtja, uram.

Kinyitottam az óra hátlapját, de nem láttam benne semmi különöset. Kivettem a miniatűr hőelemet, és a nyelvemre tettem.

– Azt hiszem, igaza van – mondtam. Nem éreztem a nyelvemen semmi bizsergést. Kicseréltem az elemet, a tranzisztorból kipiszkáltam valami kis szöszméket, majd becsuktam az órámat és visszacsatoltam a csuklómra.

– Megérkeztünk uram – mondta a katona.

Amint kinéztem a kis ablakon, megpillantottam a kollégium kápolnáját.

– Le tudnának tenni a régi teniszpályán?

A helikopter szép finoman leereszkedett a teniszpálya gyepszőnyegére. Ha ezt a kertész látta volna! Biztosan bepermetezett volna azzal a büdös rovarirtójával.

A katonák velem maradtak még egy darabig, arra számítva, hogy ismét összeesem. Az agyam teljesen üres volt. Lassan egyetlen gondolat kezdte kitölteni ezt az űrt – friss rostélyos. Bizonytalan léptekkel megindultam a kollégium épületei felé.

– Jó estét, dr. Warboys – köszönt rám a portás, pedig észrevétlenül akartam beosonni a szobámba.

– Jó estét – köszöntem vissza, és azt kívántam, bárcsak tudnék szaladni.

– Valami Ganges ezredes telefonált – mondta és hozzám lépett. – Azt az utasítást adta, hogy gondoskodjunk rendes vacsoráról.

Nagyon megköszöntem.

Végre a szobámban voltam. Bezártam az ajtót, bekapcsoltam a televíziót és kimentem a konyhába, hogy elkészítsem a húst. Kinyitottam a sütőt, és éreztem az étel isteni illatát. A kollégium legjobb vörös borából is odakészítettek egy egész üveggel. Az evés elképzelt gyönyörűsége szinte elfújta fáradtságérzetemet.

Öt perc múlva már a tv előtt ültem.

– Jó estét, kedves nézőink – köszöntött a bemondó –, ma este mind a huszonnyolc tv-csatornán rendkívüli politikai műsort sugárzunk. – És ebben a pillanatban megjelent a képernyőn a miniszterelnök arca. Nem vitás, az összes csatornán ugyanaz megy. Belemélyedtem a vacsorába és csak fél szemmel pislogtam a tévére.

– Jó estét – szólalt meg a miniszterelnök. – Minthogy mindannyian jól ismerik az elmúlt hét eseményeit, gondolom nem szükséges ezek ismétlésébe bocsátkoznom. Naprendszerünket hatalmas erejű idegen – hm – űrhajóflotta szállta meg. Hogy az idegenek kik vagy mik lehetnek, eddig nem láttuk. Úgyszintén ismeretlen az ok, amiért ilyen kegyetlenül és feltartóztathatatlanul támadnak. Honnan és mióta jönnek, nem tudjuk.

Hogy beszélhet ez az ember ilyeneket, gondoltam magamban, miközben a miniszterelnök tovább szónokolt.

– Két napos kegyetlen csata dúlt a Földünket körülvevő űrtérségben, amely végül is a földi űrflotta nagyszerű haderőinek győzelmével végződött. A támadásnak vége. Az ellenség erejében megtörve visszavonult Naprendszerünkből.

– Várj csak, amíg az újságok holnap reggel lehozzák a valóságos történetet – mondtam a tv-nek, de a miniszterelnök csak folytatta.

– Azért szólok ma este, hogy tájékoztassam Önöket további jelentős körülményekről, nevezetesen arról, hogy az űrcsata befejezése előtt közvetlenül egy idegen, a Naprendszeren kívülről érkező űrflotta csatlakozott flottánkhoz. A jelek szerint eme második flotta barátságos szándékú, szemben az elsővel, amely ellenséges volt. Ezért Önök is be fogják látni, hogy nincs ok semmiféle riadalomra, ha bejelentem, hogy – hm – eme második flotta egyik űrhajója leszállt a Földre. Annak oka, hogy miért és honnét jöttek Naprendszerünkbe, hamarosan nyilvánosságra kerül.

– Bejelentésemet felhívással szeretném befejezni. Izgalmas időket élünk – a változás szele fúj. Figyelmeztetnem kell mindenkit arra, hogy az emberiség jogos büszkeségéből fakadó izgatottság és a zabolátlan, hisztérikus kíváncsiság között hatalmas, biztonságos öböl húzódik meg. Ezért magam részéről, valamint kormányom részéről bízom abban, hogy az elkövetkezendő néhány napban Angliában nem lesznek zavargások, amelyek valószínűleg – hm – a Föld más részén várhatók.

Tátott szájjal, de ugyanakkor jól szórakozva hallgattam a beszédet. Ez a tájékoztatás az igazság tipikus kiforgatása volt; persze a politikusoknak megvan a stílusuk, amelynek segítségével tetszőleges irányba tudják terelni a közvéleményt. Nekem nem tetszett, de ettől függetlenül hatásos volt.

A miniszterelnök mosolygós arca eltűnt a képernyőről, és helyén ismét a bemondó jelent meg.

– A miniszterelnök fontos közleménye után, most körkapcsolásban adunk helyzetjelentést az Egyesült Államok, Ázsia és Afrika közvetítőállomásain keresztül. Műsorunk vezetője a neves amerikai kommentátor, Dave Swan Vespa – közölte a bemondó lelkesen. A hangok fokozatosan elmosódtak, és én mély álomba zuhantam.

Az ajtócsengő berregése ébresztett. Belenéztem a kis varázsszembe, amelyen keresztül láthattam, ki áll az ajtóban. Sir John Fielding volt.

– Jöjjön be, Sir John – nyitottam ki az ajtót.

– Helló, Dick, hogy van az űrhöz szokott lábával?

– Elég rosszul van beakasztva ebbe a nyamvadt testbe, de hát oda se neki. Foglaljon helyet – mondtam, és kezdtem lepakolni az asztalról a tálcát a vacsora maradványaival. Kivittem a konyhába, aztán kikapcsoltam a televíziót. – Megkínálhatom valami itallal?

– Köszönöm. Whiskyt szódával, ha van a háznál.

– Hány óra ilyenkor? – kérdeztem, és közben elkészítettem az italt.

– Éjfél lehet. Köszönöm – mondta, és elvette a feléje nyújtott poharat.

– Akkor nem csoda, hogy így elzsibbadtam a fotelban. Nagyon gondterheltnek látszik, Sir John.

– Az vagyok, Dick. Ott voltam Londonban, amikor Rhodes ezredest és Betelgeuse-t kihallgatták.

– Mi a véleménye, Betelgeuse mellettünk vagy ellenünk? – kérdeztem.

– El kell fogadnunk az előbbit. Semmi sem szól ellene és nem is tett olyat, ami ellenséges szándékról tanúskodna.

– És mi van ezzel az invázió üggyel?

– Erre ismét nehéz válaszolni, mert Betelgeuse sem válaszolt. Pillanatnyilag szeretném magam is tudni, hogy kik azok az emberszerű lények a Göncölszekérben.

– Elég messze vannak tőlünk – válaszoltam.

– Igen. Egyszóval ezekről a problémákról szeretnék felvilágosítást kapni, ehelyett viszont állandóan műszaki kérdésekről faggatták.

– Eltekintve az Önt érdeklő kérdésekről, tulajdonképpen mi újság?

– Azzal kell kezdenem, hogy a kormány teljesen fejreállt. Betelgeuse felajánlotta nekik űrhajójuk tervrajzát és műszaki leírását, és most mindenki azt tanulmányozza. A Honvédelmi Minisztériumban például az emberek olyan izgatottak, hogy egyáltalán nem veszik komolyan a yelák részéről fenyegető veszélyt.

– Véleményem szerint, amíg ettől boldogok, addig bennünket is békében hagynak – mondtam.

– Az bizonyos. De az amerikaiak, az oroszok, a franciák és gyakorlatilag mindenki, rövid időn belül elkezd majd őrjöngeni pusztán azért, mert az idegen űrhajó Angliában szállt le, és mert a tervrajzokat nekünk adták. Szerintem a kormányt most is csak politikai játék érdekli – mondta Sir John gondterhelten.

– Én azért nem aggódom – válaszoltam vidáman.

– De én igen. Betelgeuse története nagyon meggyőzően hangzik, és azt hiszem nagyon csalódott, látva, hogy közlését hogyan fogadták.

– Ezek szerint nem tartják Londonban? – kérdeztem.

– Nem. Rhodes ezredessel együtt visszatért Mildenhallba. Azt hiszem, az ezredesre bízták Betelgeuse-t és az űrhajót.

– Betelgeuse-nek, azonkívül, hogy harcba küldte az űrhajókat, volt valami köze az invázióhoz?

– Ó, igen. Van térképe a Tejútról?

– Természetesen – válaszoltam, és az íróasztalomhoz mentem. Nagy halom papír alatt megtaláltam régi térképemet, amely már meglehetősen szamárfüles volt. – Jó lesz? – kérdeztem, amint szétterítettem.

– Nagyszerű. Tehát itt vagyunk mi – mondta Sir John, és egy pontra mutatott. – Nyilvánvaló, hogy különböző területeken más és más lények élnek.

Bólintottam.

– Ezek a lények teljesen másak, mint mi, és egymástól is különböznek – folytatta Sir John.

– Nos, melyik az ellenség? Azok, akik ellenünk támadtak az űrben?

– Vagy azok, akik a 3 g lassulást tudták produkálni? – töprengett Sir John. – Essanoknak hívják őket, és itt élnek – mutatott a térképre. – De csak részei egy nagy szövetségnek.

– Miféle szövetségnek?

– Ennek az egésznek, ha jól vettem ki Betelgeuse szavaiból – válaszolt Sir John, és kezével nagy ívet húzott a térképen.

– És hová tartozik Betelgeuse? Honnét jöttek ők?

– Nincs fix bázisa. Az ő flottája állandóan bolyong a Galaktikán belül. Az összes többi pedig ellenük van, és sajnálatos módon a DSP-15 óta ellenünk is. Ilyenformán a kormány hallgatólagos szövetséget kötött, Betelgeuse és a Föld között.

– Hülyék – mondtam. – A politikusok mindig beleavatkoznak más népek problémáiba. Boldog vagyok, hogy nem vagyok politikus. Már rég a bolondok házában lennék.

– Annyi világos – folytatta Sir John –, hogy Betelgeuse csak egyféle lénytől fél, mégpedig a yelától. Yela annyit jelent, mint „a láthatatlan”. Még senki sem látta őket, innen a nevük is.

– Beszélt arról, hogy ez a yela-népség bolygókat tud lángba borítani?

– Igen. Éppen ez a másik probléma, amelyre szeretnék választ kapni.

Megszólalt a telefon. Nem akartam felvenni, de Sir Johnt érdekelte a hívás. Bekapcsoltam, és Rhodes ezredes jelent meg a képernyőn.

– Ne haragudj a zavarásért Dick, de Betelgeuse elfelejtett valamit elmondani, mégpedig azt, hogy az egyik essant elfogta.

– Tényleg?! Hol van? – kérdeztem.

– Itt, a hajón. Gondoltam, közlöm veled, hátha érdekel.

– Persze, hogy érdekel.

– Akkor gyere át. Várlak az állomáson, aztán majd közösen ijedezünk – mondta Rhodes és nevetett.

Sir John bólintott.

– O. K. Ezredes. Azonnal indulunk, Sir John Fielding és én.

– Siessetek – mondta Rhodes izgatottan. A kép elhalványult. Kikapcsoltam a készüléket és Sir Johnhoz fordultam.

– Egy pillanat és kész vagyok – szóltam, és átmentem a hálószobába átöltözni.

Amikor visszatértem, Sir John éppen a térképet tekerte össze.

– Jó – mondta, és már nyitotta is az ajtót. Nagyon izgatottak voltunk, amikor elindultunk a kollégiumi helikopterállomáshoz.

– Tényleg érdekes lesz egy olyan élőlényt látni, aki tartósan kibírja a 3 g lassulást – mondtam.

Sir John becsúsztatta a programkártyát, és már indultunk is.

– Az is érdekelne, vajon Betelgeuse hajója technikailag fejlettebb-e mint az essanoké – morfondírozott.

– Érzésem szerint, igen. Hiszen, ha valaki állandóan a Galaktikában bolyong és nincs fix bázisa, okvetlenül fejlettebb technikával kell rendelkeznie, mint annak az ellenségnek, amelynek támaszpontjai vannak.

– Hmm.

A helikopter átrepült Cambridge fényei felett és feltűnt előttünk az űrkikötő erősen kivilágított, fényes területe. Gyorsan haladtunk, nem telt bele néhány perc, és már ott voltunk az állomásépületnél.

Kiszálltunk a helikopterből, és Rhodeshoz siettünk, aki a bárpultnak támaszkodva várt ránk egy pohár társaságában. Amikor észrevett bennünket, lehajtotta az italt, és felénk indult.

– Hello, Sir John, hello, Dick!

– Mondja meg, miért nem említette Betelgeuse nekünk ezt a foglyot? – kérdezte Sir John.

– Nem gondolta, hogy számunkra jelentősége van az ügynek, csak akkor szólt amikor az essanok iránt kezdtem érdeklődni. És akkor egyszerűen megjegyezte, hogy van egy az űrhajóján – válaszolt Rhodes mosolyogva.

Kimentünk az épületből, és átvágtunk a betonon.

Az idegen hajó baljóslatúan állt a reflektorfényben.

A légzsilip ajtaja nyitva volt, és így csak egyszerűen besétálunk. Megnyomtam a liftgombot, és egy perc múlva már fönt is voltunk. Sir John nagy érdeklődéssel nézett körül. Ez a hajó semmiben sem hasonlított a DSP-15-höz.

Betelgeuse bekapcsolta a fordítógépet. – Jó, hogy jöttek.

– Kíváncsiak vagyunk a fogoly essanra – mondta Sir John lelkesen.

– Meg tudom érteni – válaszolt Betelgeuse, és kacsintott. Alcyone átment a kabinon, és eltűnt a liftben.

– Remélem, hogy maguk már komolyan foglalkoznak a Föld kiürítésével.

– Félek, hogy ez ügyben egyelőre várunk, és figyelünk. A mieink nem olyan racionálisak, mint Önök, és addig amíg látni, hallani és érezni tudnak, a fenyegetést nem veszik elég komolyan – válaszolt Sir John.

– És Ön, Sir John? Ön mit gondol? – kérdezte Betelgeuse.

– Mit mondhatnék? Ahogyan Ön a galaktikus háborúról beszámolt, meggyőzött arról, hogy a helyzet nagyon komoly, arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy az evakuálás az egyetlen megoldás – válaszolt Sir John. Amikor észrevette a többiek arckifejezését, így folytatta: – Lehet, hogy magam is illogikusan gondolkozom?

Alcyone megjelent az összekötözött essannal. Néhány másodpercig hang nélkül bámultuk az idegent, aztán megkönnyebbülten felnevettünk. Zömök alkata volt ugyan, de nagyon kedves kerek arca. Inkább egy megfélemlített kis állathoz vagy játékbabához hasonlított, mintsem félelmetes ellenséghez.

– Betelgeuse, Ön azt mondta, hogy ilyen lények támadták meg a flottánkat? – kérdezte Rhodes.

– Igen, ő is közülük való.

Az essan bámult ránk, reszketett rémületében.

– Mi a neved? – kérdezte Sir John.

Alcyone továbbította a kérdést.

– Ungnee – hallatszott a lágy, dallamos hang.

– Félsz Betelgeuse-től? – kérdeztem.

Alcyone fordított.

– Majdnem mindentől félek – válaszolt az essan.

– De miért? – kérdeztem.

– Mert az essanok békés emberek. Csodálatos bolygón éltek, amikor egy nap megjelent az ellenség, és megkezdődött a rettenetes háború. Az essanok elvesztették a háborút, és rabszolgaságba kerültek – magyarázta Betelgeuse.

– Csodálatos. Egészen csodálatos – mondta Sir John.

– Ugyanaz, mint a Földön. Hányszor volt már a történelemben, hogy az agresszorok leigázták a békés népeket, és akaratuk ellenére háborúba hajtották őket.

– Ez bizony igaz – mondta Rhodes.

– Uram – szólt Rigel.

– Igen. Mi van?

Betelgeuse felvette a hallgatót és figyelt. Azután megszólalt az intercom szinte muzsikáló hangon. Ungnee most iszonyatosan megrémült, és megpróbált Alcyone mögé bújni. Az éneklő hang egyre erősebb lett. Betelgeuse arcát komoly aggodalom öntötte el. Intett Alcyonének, hogy vigye el az essant.

A zenélő hang fokozatosan elektronikus zörejjé alakult, amelyből szaggatott jelzéseket lehetett kivenni. Betelgeuse kétségbeesetten nézett ránk. Először nem értettem miről van szó. Számomra a gyors elektromos jelzések értelmetlenek voltak. Azután hirtelen átkapcsolt a fordítógép.

– Itt a yela, itt a yela.

Vérfagyasztó hideg szaladt végig a gerincemen. Aki eddig nem hitt Betelgeuse-nek, az most meggyőződhetett igazáról. Kollégáimra néztem. Nem szóltak semmit, csak álltak mozdulatlanul, feszülten várakozva.